A Magyar Tudományos Akadémia 200 éves fennállására készült film nemcsak épületet mutat be, hanem szellemiséget is. Az Animatiqua csapata látványos, méltó, érzékeny és hiteles emléket állított a nemzet tudományos örökségének.

Mit jelentett számotokra az Akadémia mint filmtéma?

Nekünk animációs stúdióként egy nagyon megtisztelő lehetőség volt az, hogy a Széchenyi által alapított Akadémiának a 200. évfordulójára mi készíthettük el a jubileumi filmet. Úgy gondolom, hogy a kollégák nevében is mondhatom, hogy ez iszonyatosan nagy megtiszteltetés volt. Közel fél évig dolgoztunk a filmen.

Hogyan lehet egy mozdulatlan épületből élő filmet készíteni?

Ennek a technikának pont ez a legnagyobb kihívása. Nem lehet mindent látványosan megcsinálni egy jó fényképből. Jóval kevesebb az a szög vagy felvétel, amiből tényleg olyan életképet lehet szimulálni, amibe a néző bele tudja élni magát. Az élethelyzetek, az emberi arcok, a valós életképek működtetik az egészet – ezek teszik emberközelibbé a falakat. Hangeffektek, mozdulatlan arcok, életszituációk: ezek teremtik meg azt az illúziót, hogy nem csak nézünk valamit, hanem jelen vagyunk benne.

Fontos volt, hogy ne csak az épület, hanem a benne dolgozó prominensek életútja és eredményei is megjelenjenek. Mert ez az épület nemcsak kívül látványos – a falakon belül is őszinte, tanulmányi munkák történtek az elmúlt kétszáz év során. Így nem egy száraz, hideg architekturális dokumentumfilm lett, hanem egy emberi történetekkel teli anyag.

Mi alapján építettétek fel a film narratíváját?

A film narratíváját kronologikusan építettük fel, onnan indítva, amikor az Akadémia épülete még nem is állt. Nem szerettünk volna csapongani, és ez a szerkezet segített abban is, hogy a történet hiteles maradjon, ami számunkra alapelv volt.

Mivel az anyag az internetre készült, és csupán 6–7 perc állt rendelkezésünkre, sok minden nem fért bele. Rengeteg történeten gondolkodtunk, de végül döntéseket kellett hoznunk: mit tartunk meg, mit engedünk el. Bízunk benne, hogy egyszer egy bővített változatban ezek a kimaradt részletek is helyet kaphatnak.

Milyen érzést szerettetek volna átadni?

Azt szerettük volna elérni, hogy a nézők ne csak a külső szépségre figyeljenek fel – bár maga az épület is lenyűgöző, nemcsak magyar szemmel, hanem nemzetközi mércével is. Ennél is fontosabb volt, hogy megmutassuk: a falakon belül kétszáz éve születnek olyan kutatások, felfedezések és eredmények, amelyek világszinten is figyelemre méltóak.

Egy nagyon különleges intézményről van szó és szerettük volna, ha a nézőkben megszólal egy belső hang: miért ne lehetnénk büszkék erre?

Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a projektben?

Az egyik legnagyobb kihívás a képanyag összeállítása volt – egyes korszakokból jó minőségű fotók álltak rendelkezésre, más időszakokból viszont alig. Mivel kizárólag régi képekkel dolgoztunk, a kutatás és a jogosítás is komoly munka volt.

A hitelesség miatt volt bennünk félelem, hiszen az Akadémia története nem a mi szakterületünk, de az intézmény munkatársai végig velünk dolgoztak, így nemcsak látványos, hanem valóban autentikus film született.

Használtatok mesterséges intelligenciát?

AI-t ebben a filmben csak képfeljavításra használtunk: a gyengébb minőségű vagy felbontású képeket tettük részletgazdagabbá vele. Az animációban viszont tudatosan maradtunk a hagyományos technikánál.

Egyrészt, amikor a munkát elkezdtük, az AI még nem volt azon a szinten, hogy stabilan és látványosan működjön. Másrészt a film kétharmada már elkészült, és nem akartunk menet közben technológiát váltani.

De van egy másik ok is: sokan azt hiszik, hogy az AI minden képet életre tud kelteni – ez nem így van. Régi fotók esetében tízből nyolcszor fals vagy torz eredményt ad. Ahol lehet, más projekteknél használjuk, de az ilyen anyagoknál még mindig a kézi animációval érjük el a legjobb hatást. Most is ez vált be.

Kiknek ajánlanátok ezt a technikát?

Állami és piaci szereplőknek is, akiknek van épített vagy kulturális örökségük. Városoknak, városrészeknek, nagy múltú cégeknek, önkormányzatoknak. Különösen akkor, amikor egy kerek évfordulóról van szó: mint például most az Akadémia 200. évfordulója vagy a Budapest Airport esetében a 75. év.

Merre tart ez a fajta filmkészítés?

Egyértelműen az AI-integráció felé. Napról napra látni, milyen új lehetőségeket hoz – de ehhez továbbra is kell az ember és a szakértelem.

Az AI nem elveszi a munkát, hanem sokszor többoldalúbbá teszi. Akik nem hajlandók együtt dolgozni vele, könnyen lemaradhatnak – kicsit olyan ez, mint amikor valaki nem akarta megtanulni a számítógép használatát.

Aki viszont jól használja, az biztonságban van – legalábbis középtávon. Hosszú távra ma még senki nem tud hitelesen jósolni.

Hogyan lehet képeken, mozgóképeken keresztül megmutatni egy tudományos intézmény szellemi súlyát?

Egy tudományos intézmény szellemi súlyát nem lehet pusztán képekből megmutatni. Narráció és zenei aláfestés nélkül a film nagyon nehezen lenne értelmezhető – talán hatása sem lenne. A zene és a hangeffektek segítenek súlyozni, de az igazi értelmezési réteget a narráció adja.

Arra törekedtünk, hogy minél több tartalmat sűrítsünk a szövegbe, de úgy, hogy a narrátor ne hadarjon – és minden mondat segítse megérteni, amit a néző lát. Ebben Mácsai Pál hangja tökéletes választás volt. Azt, amit képekkel nehéz megfogalmazni, az ő hangján keresztül tudtuk hitelesen átadni.

Miért Mácsai Pál lett a narrátor?

Korábban már dolgoztunk vele, és az Akadémia részéről is egyértelmű szimpátia övezte a választást. Mácsai Pál hangja tökéletesen illik ehhez a témához, és a tudományos tartalomhoz is.

Fontos szempont volt, hogy bele tudta élni magát a projektbe, és ez a végeredményen is érződik. Egy ilyen filmhez olyan narrátor kellett, akinek az életútja és szakmai súlya elbír egy 200 éves történetet. Egy huszonéves hang talán nem adta volna át ugyanezt.

Mi úgy érezzük, hogy Mácsai Pál méltó narrátora ennek a filmnek és az Akadémia történetének is.

Milyen tanulságokat hozott ez a projekt?

Hogy nem szabad elzárkózni az AI-tól – de tudni kell, mikor érdemes használni. Illetve hogy ezek a munkák minket is edukálnak: a történelmünk megismerésével önmagunkat is jobban értjük. A technikai tudásunk is rengeteget fejlődött, és egyre jobban látjuk, mely képekkel érdemes dolgozni, és melyekkel nem.

Mit remélsz, mi marad meg ebből a filmből 10-20 év múlva?

Igyekeztünk úgy elkészíteni, hogy az idő vasfoga ne kezdjen ki vele. Az internet nem felejt – reméljük, hogy ez a film évtizedek múlva is képes lesz belső hangokat megszólaltatni a nézőkben.

Mi az a gondolat vagy érzés, amit szerinted a leginkább magával visz a néző a film után?

Reméljük, hogy a film hatására a fiatalabb generációban is megszületik a vágy: egyszer tudóssá, kutatóvá válni – vagy bármi mássá, ami az Akadémiához kapcsolódhat.

De az üzenet nem csak nekik szól. Akadémiai tagnak lenni hosszú évtizedek munkájának eredménye. A filmben azt az érzést akartuk megerősíteni, hogy mind az intézmény, mind a benne született eredmények okot adnak a büszkeségre. És talán ez az, amit leginkább szeretnénk, ha magával vinne a néző.

Zárógondolatként:

A cél az volt, hogy a film ne csak most szólaljon meg – hanem 5, 10 vagy akár 50 év múlva is képes legyen belső húrokat megpendíteni. Mert a tudomány múltja nem archívum: visszhang, ami tovább él.
Ha egy jövőbeli néző egy pillanatra is megérzi ezt az üzenetet, akkor már megérte.

Külön köszönet
A narráció szövegét Kecskeméti Gábor professzor írta – neki külön köszönettel tartozunk.
Ahogy a Magyar Tudományos Akadémia munkatársainak is, akik nemcsak lehetőséget adtak, hanem bizalmat is.
Bízunk benne, hogy rászolgáltunk.