A Klauzál tér története most megelevenedik – nemcsak a kövezetben, hanem képkockákon is. Erzsébetváros megbízásából az Animatiqua készített egy különleges filmet, ami közel száz korabeli fényképből építkezve mutatja meg, milyen arcai voltak – és vannak – ennek a városrésznek. A rendező szerint ez nem csupán múltidézés, hanem egyfajta emocionális látlelet is: a mese és a szociofilm határán. A filmről, a folyamatokról és a jövőről Kondacs Andrást, az Animatiqua szakmai vezetőjét kérdeztük.
Hogyan született meg a film ötlete, és miért pont Erzsébetváros lett a főszereplő?
Ez már egy korábban megfogalmazott célunk volt: minden olyan budapesti kerületnek, ahol jelentős épített örökség található, szerettünk volna hasonló filmet készíteni. Erzsébetváros volt az első, aki nemcsak nyitott volt rá, de konkrétan meg is keresett minket – a Klauzál tér megújulásának apropóján. A mi szándékunk és az ő felkérésük így természetesen találkozott.
A film hangulata távol áll a szokványos dokumentumfilmektől. Mi vezérelt titeket?
Nem akartunk száraz, adatokat soroló filmet készíteni. Egyfajta „dokumentarista mesét” képzeltünk el, ami nem informál, hanem mesél – képekkel, hangulattal, atmoszférával. Ez a forma képes megszólítani több generációt is, az idősebbeket és a fiatalabbakat egyaránt. A mese, mint forma, hidat teremt a történelmi múlt és a mai néző között.
A filmben egyszerre jelenik meg a valóság, az emlékezés és a látomás. Hogyan tudtátok ezt a hármas világot megidézni?
Nagyon sok kutatómunka előzte meg ezt a fajta képi világot. Több száz fotót néztünk át, mire kiválasztottuk azt a 45 képet, amely végül a filmbe került. Olyan életképeket kerestünk, amelyek nemcsak a helyszíneket, hanem hangulatokat, társadalmi rétegeket és a mindennapokat is megmutatják. Ezek segítettek abban, hogy ne pusztán várostörténetet, hanem emlékezést és víziót is láthasson a néző.
Hogyan lehet úgy újraértelmezni egy városi teret, hogy az ne váljon száraz dokumentummá?
Nagyon is cél volt, hogy ne csak informáljunk, hanem hassunk. A dokumentumfilm helyett egyfajta mesei struktúrát választottunk – ez befogadhatóbb több generációnak is. A mese segít megérteni és érzéseket kiváltani. Ezért tud a film egyszerre történelmi és személyes is lenni, archív és élő.
A filmben mintha elmosódnának a határok a múlt és a jelen között. Ez tudatos döntés volt?
Abszolút. Már a koncepció kezdetén eldöntöttük, hogy a történet vezessen végig kronológiailag a Klauzál tér és a kerület múltján – egészen a jelenig. A tér megújulása adta az aktualitást, de a film célja az volt, hogy ezt az „újjászületést” mélyebb kontextusba helyezze. A múlt és jelen összeolvadása így nemcsak esztétikai, hanem strukturális döntés is volt.
Mi volt a legnagyobb kihívás a film elkészítésében?
Egyértelműen a képek kiválasztása. Több száz archív fotó közül kellett megtalálni azt a néhány tucatot, ami egyszerre hiteles, jó minőségű és érzelmileg is működik. Ez hosszú, aprólékos kutatást igényelt, de utólag visszanézve abszolút megérte.
Mit szeretnétek, hogy hazavigyen magával a néző a film után?
A célunk az volt, hogy minden budapesti témájú filmünkkel segítsük az épített kulturális örökség jobb megismerését – és reméljük, hogy ez a film is segít a város múltjának újra felfedezésében. Fontos számunkra, hogy ezek az emlékek ne csak megmaradjanak, hanem újra láthatóvá váljanak.
Nagyon boldog lennék, ha a film megtekintői ezután más szemmel néznének a környékre – észrevennék azokat a részleteket és értékeket, amik a hétköznapokban elsikkadnak.
Erzsébetvárosban csodálatos dolgok rejtőznek, csak meg kell tanulni észrevenni őket.
Ha ez a film egy üzenet lenne a jövőnek akkor mit mondana el 2125-ben annak, aki rátalál?
Azt kívánom, hogy akkor is álljanak még ezek az épületek. És ha netán nem, akkor ez a film legalább emlékeztessen arra, milyen értékek tűntek el – és milyen fontos, hogy a jelen örökségét továbbvigyük.
És személyesen, neked mit adott ez a projekt?
Olyan mély rétegeit mutatta meg Erzsébetvárosnak, amit korábban nem ismertem. Most már úgy járok ott, mint aki helybéli. Számomra talán az a legfontosabb, hogy mostanra a VII. kerület örökségét már tényleg eléggé ismerem. Tudom, mi volt a funkciója egy-egy háznak, mi rejlik mögötte, hogyan alakult a tér környezete.
Hálás vagyok ezért a projektért, mert minden hasonló munka közelebb visz minket ahhoz a világhoz, amiben élünk. Azt érzem, hogy minél jobban megismerem egy-egy városrész történetét, annál jobban értem Budapestet – és ezen keresztül talán az országot is.
Van olyan hely vagy történet, ami benned él, és egyszer még filmként is megszülethet?
Nagyon sok ilyen van. Már dolgozunk egy új filmen, a Birth of a Metropolis címmel, de régóta szeretnénk hasonló, különálló – és ehhez hasonló hosszúságú – filmeket készíteni az I., V., VI., VIII., IX., XI. és XIV. kerületről is. Ezeket emeltem most ki, mert ezekről a városrészekről áll jelenleg a rendelkezésünkre a legtöbb használható fénykép, ami inspirál is minket a munkában. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a többi kerületről nem készítenénk hasonlót, de jelenleg ezeknél látjuk a legnagyobb mozgásteret.
Hosszabb távon nemcsak Budapesten gondolkodunk. Nagy álmunk, hogy más magyar nagyvárosokról is szülessenek ilyen filmek – akár Szegedről, Debrecenről vagy határon túli városokról, mint például Kolozsvár, Temesvár, Arad, Kassa vagy akár a délvidéki települések. Ezeknek a városoknak is rendkívül értékes épített örökségük van, és nagyon szívesen dolgoznánk azokon a történeteken is.
Zárásként
Ez a film nem jöhetett volna létre Mácsai Pál érzékeny narrációja, N. Kósa Judit lírai és pontos szövege, valamint Kereki Sándor értékes fotói nélkül. Hálásak vagyunk, hogy mindannyian hozzátették a saját világukat ahhoz, hogy ez a városrész újra megszólalhasson.
Reméljük, hogy aki megnézi ezt a filmet, az nemcsak Erzsébetvárost látja majd más szemmel – hanem egy kicsit Budapestet is.
